A Snowpiercer egy 2014-ben kiadott film Chris Bong Joon-ho rendezésével. Egy dél-koreai-cseh science fiction filmről beszélhetünk. A film Jacques Lob Le Transperceneige regényéből merítette az ihletet. Én személy szerint nem olvastam a regényt, ezért nem tudok reflektálni arra, hogy milyen a filmhez képest. 2014-ben nagyon jó értékeléseket kapott, több kritikai oldalon a top 10 között volt és ez a legdrágább koreai film, mivel 40 millió dollárból készült. Íme a történet röviden, de spoileres.

Képzeljetek el egy világot, ami teljesen lefagyott és az emberiség maradványa egy vonaton van, ami megy körbe-körbe a Földön. A fagyás egy szer félresikerült kísérlete, amely a globális felmelegedés megakadályozására szolgált. Ezt a szert az ózonrétegbe juttatták, amely így az egész Földet lehűtötte volna, azonban egy -50 fokos hideget hozott létre, amit csak azok az állatok éltek túl, amik ehhez a hideghez tudtak alkalmazkodni. Az emberiség utolsó maradványa a Snowpiercer-re száll fel, amit Wilford (Ed Harris) tervezett, és egy kifogyhatatlan mozdony hajtja. Ez a mozdony minden központja, itt veszik fel a vizet és innen parancsolnak. Aki a mozdonyt uralja, az uralja a világot. Az világ rangsora most egy vonatra szűkül le; a szegények a vonat végén vannak tömegnyomorban és mocsokban, míg a gazdagok a vonat elején élnek jól és nyugodtan. Ezen akar változtatni Curtis Everett (Chris Evans), a barátja és jobb keze Edgar (Jamie Bell), valamint mentora Gilliam (John Hurt). Azon a napon, amikor a lázadást tervezték, két gyermeket kiválasztanak és elvesznek a szüleitől. Amikor egyikük édesapja ezt próbálja megakadályozni, arra kényszerítik, hogy egyik kezét a hidegbe kitegye, ezzel szabályosan amputálják azt. Mivel abban a hitben élnek, hogy az őrök az előző lázadásnál az összes töltényt elhasználták, könnyűszerrel lerohanják őket és haladnak vagonról vagonra Namgoong Minsu (Song Kang-ho) segítségével, aki a börtönszekcióba volt bezárva. Ő tervezte a biztonsági rendszert, így könnyűszerrel nyitják ki a kapukat. Ahogy mennek végig a vagonokon, több harcuk is van, amik nagyon szépen vannak koreografálva.

A színészi játék nagyon jó, hiszen ahogy az egyre gazdagabb részek felé érnek, látszik az arcukon a fájdalom és az értetlenség, hogy ők mennyi mindent nem kaptak meg. Amikor az iskola vagonjához érnek, ahol istenként tisztelik és ténylegesen istenítik Willfordot, megállnak és lelassítanak egy pillanatra és megtudják, hogy a két gyereket még előrébb vitték. Itt újévi tojást osztogatva előkerülnek újra a töltények, és hatalmas mészárlás veszi kezdetét a hátsó kocsikban, de Curtisék haladnak folyamatosan előre, végig a gazdagok bulijain és a drog mámorába menekülő unatkozókon és végül a mozdonyig. Itt van Curtisnek egy kirohanása, amit nem írnék le, mert rengeteget ad hozzá a történethez, valamint a végjátékot sem írom le, mert az teljesen megváltoztatja a filmet. Sajnos nagyon el van kapkodva.

Ezt a cikket azzal a szándékkal írtam, hogy egy szinte elfeledett filmre egy kicsit felhívjam a figyelmet, mert bennem egy nagyon mély nyomott hagyott, igaz engem ezek a társadalomkritikák nagyon könnyen megfognak. Egy hatalmas akadálya van, hogy rengeteg kérdésre egyáltalán nem ad választ. Több kérdés marad megválaszolatlanul, mint amennyire választ kapunk, és mindenkinek csak olyan változatot ajánlok, amelynél van koreai felirat, mert így rengeteg fontos részlet kimarad. Olyan embereknek ajánlom, akik nem riadnak vissza egy filmtől, ami teljesen őszinte és az arcodba nyomja azt, amit akar, valamint olyanoknak, akiket nem zavar az, hogy egy film nem tökéletes. A színészi játék viszont zseniális. Aki Chris Evans miatt riadna vissza, hogy túl amerikai, és hogy csak egy izomagy: a színész egy teljesen más arcát mutatja meg, ami egyes helyeken félelmetes. Curtis a karaktere pontosan tükrözi a hátsó vagonokat, a fájdalmukat és azt a keménységet is. Barátja Edgar maga a reménykedés, igaz keveset csinálja, viszont ő az, aki mindig hisz. A két szülőkarakter is – hiába nem közösek a gyermekeik – vállvetve küzd, hogy őket biztonságban tudják. Gilliam pedig az apja a szegényeknek. Wilford pedig maga a szükségesség. Mindent, amit tesz, azt azért teszi, mert kell, és lehet, hogy ez emberéletekbe kerül, de a vonatnak mennie kell tovább. Namgoong Minsunak pedig van egy látomása, amiben hisz, és ezért bármit megtenne. Ez a film be tudja mutatni, hogy itt háromfajta gondolat – 3 erős férfikarakter hite – találkozik, és hogy ennek mi lesz végeredménye.

Vélemény, hozzászólás?