Borongós, szomorú volt az ég. Hűvös szél fújt annak ellenére, hogy már a meleg évszakban jártunk. Gondoltam, repülök pár kört a negyed körül, annak ellenére, hogy szomorú volt az idő. Gyerekzsivaj ütötte meg a fülemet. Mint minden évben, most is apró emberkék lepték el a lakóhelyemet a meleg időszakban.

A tetőn, ahol fészkeltem, pont beláttam egy ablakon. Tavaly érkeztek ide először aprólények. Már a második meleg évszak köszöntött be és megint itt voltak. Legalább lesz mivel elfoglalnom magamat, gondoltam. Sorban érkeztek a fiatalok. Kicsik s nagyok. Innentől kezdve felgyorsultak az események. Nem sokkal ezután leszálltam a páromhoz. Éppen hogy csak felébredt, de máris egy igazi hárpia nézett velem farkasszemet. Nem tehettem mást, minthogy ott hagyom, hadd főjön a saját levében. Benéztem az ablakon. Éppen hatalmas halmokban álltak a papírok. Ezeket a kupacokat az emberek könyveknek hívták. Szemközt ültek egy dobozban. Én is leszálltam hozzájuk. Közben megállapítottam egyet s mást. Például: a kétlábúak, ha boldogok, akkor fura grimaszokat vágnak. Olyanok, mint amikor a róka vicsorít (Csak a tojóm meg ne tudja, hogy a rókákkal példálózom).

Ennek voltam én is tanúja most. Egy vörös fejű kétlábú tojó éppen magyarázott. A többi pici lény nagy erőkkel hallgatta, mit mond a tojó. Valami fényforrás- kisebb, mint a hatalmas égi tűzgömb- megvilágította a falat és nagy színes fényfoltok jelentek meg a falon. Mikor végeztek, átmentek egy másik dobozba. Így hát én is követtem őket és átröppentem a szemközti ablakba. Ott ültek és lapozgattak. A vörösfejű még mindig mondta a magáét. De közben beszéltette a kis kétlábúakat is. Mindegyik fogott egy könyvet és arról magyarázott. Mindenkire figyelmet fordított. *Körben ültek, mint régen az őseik. Nagyban beszélgettek, amikor eszébe jutott a vörösfejű nősténynek, mi lenne, ha mini fákat húzogatnának a lapon. Ennek is teljesen más a neve az embereknél. Azt hiszem, rajznak hívják. Szóval elkezdtek alkotni. Mindenki kapott egy lapot és onnantól kezdve kiélhették a fantáziájukat. Ezek után hallottam, ahogy egy kicsiny kislábú panaszkodik, mert a gyomra már üres. Nem értettem, hogy akkor miért nem keres magvakat vagy kenyeret, esetleg valami bogárféleséget. Hiszen a meleg évszakban bőven akadnak ilyesfélék. Minden tisztességes szárnyas így cselekedett volna. Lassan én is élelem után néztem, ugyanis nem ettem ma még semmit.

Száz szónak is egy a vége, elindultam. Repültem, amilyen gyorsan csak tudtam, hiszen a tojóm ma kivételesen „ecetpalackisavanyáné” volt. Nem tudom, hol hallotta ezt drága jó anyám, de ha nem volt jó kedvünk, mindig így hívott minket. Leszálltam az egyik szimpatikus zöld szigeten, majd elkezdtem fel-le járkálni. Egyszer csak kiszúrtam egy szép zöld almát. Az volt ráírva, hogy kiadó. Nem is volt más dolgom, csak várni. Nemsokára meg is érkezett az áldozati kukac. Szép húsos babarózsaszín csúszómászó volt. Hangsúlyozom VOLT. Most már a párom hasa az új lakóhelye. Én a magokkal és a kedves idős kétlábúak fehérszivacsával is beérem. Amikor visszaért a kis csoport a dobozokba, akkor végezhettem én is a vadászattal. Érdekelt, hogy mit csinálnak, szóval kiválasztottam egy megfelelő ablakot és belestem rajta. Hatalmas, fényes táblákon dolgoztak éppen. Valami csattogó feketeséget ütögettek a mancsukkal. Volt hozzá valami kicsi és fekete kövecske is, amit ide-oda húzogattak a fakockákon. Lassan elaludtam. Amikor felébredtem, nem láttam senkit sem a dobozban. Körberepültem, hátha valamelyik kétlábú még itt van. Az egyik ablakban – amelyik valami emberételekkel teli helyiségre nyílott – még ült egy fiatal tojó és egy nagy feketefejű ember. De már ők is tervezték, hogy elhagyják a dobozt. Magamra hagytak volna. Nem tehettem mást, mint hogy a tojómhoz repülök vissza és emberi grimaszt vágok.

Következő reggel találkoztam az egyik kétlábúval, aki megnézett magának. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy engem akar vacsorára, de szerencsémre nem így volt. Eldöntöttem a fejemet balra, mint ahogy más galamboktól láttam. Azt hiszem, ez a kérdő pillantás. Fölrepültem a doboz ablakába és hallottam, ahogy valami „pécsi közgáz reklám” hangja szól. Ennyi izgalom elég volt egy kis időre.

Viszlát, találkozunk még, gondoltam, majd vissza is repültem a tojómhoz.

 

 

* Tudniillik az éanok (madarak) népe tisztelte és félte az embert. Minden egyes generáció tudta és követte a régi mondák, regék tanítását. Így tudtunk dolgokat az emberekről is

Vélemény, hozzászólás?