Kivé válsz, mikor Pécsen jársz? Turista? Egyetemi hallgató? Bennszülött, kit ezernyi szál fűz minden macskaköves négyzetcentiméterhez? Álom-, vagy éppenséggel rémálomrandik, abszint ízű bebaszombatok – és még a többi hat nap a héten – agyzsugorító szemináriumok, kávéillatú reggelek, szemet gyönyörködtető szocreál tájkép az első és utolsó szál cigi elszívása közben…

   Kocsik, zajos szomszédok madarak, művkaros gyakorlók együttesének emlékkoncertje suttog megannyi tikot fülünkbe egy városról, amely a miénk. Egy városról, amely mi magunk vagyunk, miközben ösztönösen tudatjuk élményorientált társadalmunkkal, itt vagyunk hon.

   De hol is vagyunk? Pécs lelkében! És mit teszünk? Megosztjuk a városhoz kötődő emlékeinket Instán. Belegondolunk abba, hogy a szívecskéken és hashtagaken túl mit üzen mindaz, amit közzéteszünk? Hogy talán nem csupán a város, hanem a hasonló perspektíva is összeköt bennünket?

   A május kilencedikén este hétkor megtartott kiállítás a Re:public projekttérben pontosan ezekre az alapvető dolgokra próbált rávilágítani, ahogy a vizualitást tudományos szempontból megragadva elemezték, ezáltal látványos és igencsak elgondolkodtató anyaggal ragadták meg az érdeklődők figyelmét. És mivel a kiállításra a szorgalmi időszak utolsó hetén került sor, egyben a szemesztert is ünnepélyes módon zárták le a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéken, emellett pedig a Szociológia Tanszéktől is búcsút vettek, melynek oktatói és hallgatói a következő félévtől az Ifjúság útjára költöznek.

   A #pécs igencsak látványosra sikeredett a képernyőkön kivetített fotókkal, az elemző plakátokkal és nem utolsósorban a rajtuk elhelyezett QR kódokkal, amelyek segítségével még jobban azonosulhattak a résztvevők Pécs városának fontosabb helyszíneivel hangi alapon is, ugyanis a helyszíneken készült hangfelvételek elsősorban ezt a célt szolgálták.

   Azonban azok, akik megjelentek, nem is sejtik, mennyi munka rejlett mindezek mögött. A kiállítás, amely egy estén keresztül tündökölt, komoly múlttal rendelkezik. A több mint fél éves projekt résztvevői – köztük jómagam – Lev Manovich útmutatása révén tette mindezt elképzelésből valósággá. Munkánk elsősorban Dr. Glózer Rita, egyetemi adjunktus segítségével jött létre, aki egy tavalyi kurzus kapcsán vetette fel az ötletet, miszerint jó volna egy effajta kiállítás Pécsről, hogy elemezzük az Instagramon megosztott képeket hashtagek alapján, ragadjuk meg mindazt tudományos szempontból, majd pedig ebbe a kontextusba ágyazva írjunk az általunk kiválasztott helyszínről esszét. Ezek voltak a Tettye, a Magasház, Uránváros, a Nappali és a Zsolnay Negyed.

   Mivel különböző szakokról jelentkeztünk a kurzusra, ez a sokszínűség egyértelműen előnyünkre vált. Akadt köztünk szociológus, grafikus, kommunikáció-és médiatudomány szakos alap-, és mesterképzésről egyaránt. Mi pedig fél éven keresztül a hét egyik napján összeültünk, ötleteltünk. Voltak elképzelések, amelyek rögtön süllyesztőbe kerültek, mialatt mások eleinte kivitelezhetőnek bizonyultak, a későbbiekben viszont mégsem valósultak meg. Ami viszont sikerült, abba tényleg mindent beleadtunk. Mindenki a maga módján érvényesült.

   Számunkra ez nem csupán egy kiállítás volt. Nekünk ez A kiállítás volt. Valami, amibe rengeteg munkát és energiát fektettünk az utolsó pillanatig. Időt fordítottunk rá, megküzdöttünk a nehézségekkel, a megnyitó napján pedig ragasztottunk, kalapáltunk, mint bármelyik rendes diákmelós. És végül sikerült.

   Tény, hogy az ember hajlamos elfogulttá válni, ha a saját gyerekéről van szó. Ugyanakkor számomra hatalmas élmény volt, hogy mindennek a részesévé váltam, és egy – vagy talán sokkal több – életre szóló tapasztalattal gazdagodtam. Mondhatni, egészen megrészegítő a tudat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.