Őszinteség és „történésziesség”?

A szabadság bolond körei filmélmény

A szabadság bolond körei egy 2018-ban elkészült magyar dokumentumfilm ötvenöt perc játékidővel. Alkotói mondhatni tapasztalt filmesek Muhi Klára forgatókönyvírüként részt vett például az Akik maradtak és Brazilok című filmekben, Dér András pedig Balázs Béla díjas rendezőként több dokumentumfilmet is készített már. A Magyar Média Mecenatúra is beledobott nyolc és fél milliót, ami kevésnek tűnhet, de nem szabad elfelejteni, hogy nem játékfilmről, hanem egy kevesebb mint egy órás dokufilmről beszélünk, és támogatás nélkül is készült nem egy remek dokumentumfilm. A technikai körülmények adottak, ehhez jön a hihetetlen jó téma. Az ígéret szerint a mű Goldschmidt Dénes munkásságáról és későbbi megítéléséről szól. Vagyis egy Rákosi majd Kádár-rendszer beli pszichiáter által vezetett vidéki intézményről van szó, ahol látszólag szabadon gyűlhetett össze a kor értelmisége és érezhette magát biztonságban a besúgóktól és titkosügynököktől hemzsegő Magyar Népköztársaság területén. Emellett a létesítmény, az Intapusztai 'bolondokháza' egy nagyon haladó szellemű intézményként működött, ahol a humanizmus kiteljesedett. Annyi hiba volt ebben a nagyon szép és idilli képben, hogy az intézmény vezetője III/III-as ügynök volt és jelentett mindenkiről és mindenről, ami a területén történt. Ezen túljutva kapjuk meg a film másik ígéretét, vagyis azt hogy bemutatja Goldschmidt lányának Lizának a küzdelmét apja múltjával, és úgy általánosságban is informál minket a rendszerváltoztatás előtti besúgóhálózatról és az ezzel való szembenézésről. Nos, mikor belebotlottam a filmbe ennyi információ után biztos voltam benne, hogy ezt nekem, mint történelem-média szakosnak látnom kell. Maga a cikk, amiben olvastam a film létezéséről egyébként teljesen véletlen jött szembe velem, és 16. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál által felvonultatott alkotások ajánlója volt. A sok külföldi munka közt ez volt az egyetlen magyar, ami tovább csigázta érdeklődésemet. Akkor még azt hittem szerencsémre, Pécsett is megrendezésre került ez a fesztivál az Apolló Artmoziban, így azonnal foglaltam is egy helyet, hogy elmegyek mert tényleg érdekel a dolog. Aztán egy hétre rá, mint keresztesek a pápa felhívását, mi filmszakosok is megkaptuk az amolyan szokásossá vált erős ajánlást, hogy reprezentálni kellene a tanszéket „önkéntes alapon”. Ez valójában csak annyit számított, hogy hárman tekintettük meg a filmet, és három hely kellett. Mikor az újrafoglalást intéztem nem akartam hinni a szememnek, ugyanis ez a magyar dokumentumfilm kiszorította a nagyteremből az Írt. Igen, Martin Scorsesevel, Joe Pescivel, Robert de Niroval és Al Pacinoval együtt az Ír kiszorult a kisterembe. Ez a tény a meglepetés villámcsapásszerű erejével hatott rám, de az érdeklődésemet tovább csigázta. De miért is nem mindegy, hogy mennyien nézzük meg a filmet? Mert nem pusztán vetítésről volt szó, hanem egy film utáni beszélgetésről is szakértőkkel. A nem kicsit hosszúra nyúlt felvezető remélem érzékeltette a várakozásomat és bizalmamat a film felé. Lehetne még írni sok mindenről, de előbb utóbb el kell jutnunk magához a filmhez. A filmhez, ami csalódás volt. De nem pusztán azért, mert nem volt jó, mert ez előfordul a különböző filmheteken az Apollóban talán túlságosan gyakran is, hanem azért, mert egy társadalmilag nagyon fontos témához nyúlt elképesztően rosszul. Alapvetően két dolog hiányzott nekem ebből a fércmunkából: az őszinteség és „történésziesség”, na meg persze sok apróság rontotta tovább a véleményemet. Talán a legcélravezetőbb az lesz, ha elkezdem az elején. A film egy bevezetővel indít, ahol későbbi szereplők mondatait hallhatjuk Goldschmidt Dénesről. Ez a rész elég kesze-kusza és érdemben nem tudunk meg semmit, de amolyan ráhangolódásnak megfelelt. Ezután nagyon minimális info-morzsákat kaptam egy esztétikusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető diavetítés alatt, ahol számomra meglepő módon feliratozva volt a szöveg, tehát nem volt narrátor. Ez nekem személy szerint magában a filmben sem tetszett, de megértem, hogy a rendezők koncepciója más volt. Viszont egy ponton amikor valami hosszú okirat volt kivetítve homályosan mégis egy narrátor olvasta fel, ami nagyon rontott az amúgy sem túl összeszedett stíluson. Kis apróságnak tűnhet, de mégis sokat ront az összképen számomra, hogy nem egységes egy olyan ötvenöt perces film, aminek a többsége irodalmi értelemben epizód. Így van, az ötvenöt perc, tehát kevesebb mint egy óra többsége nem informál, inkább csak összezavar. Nehéz érzékeltetni, már a film után közvetlen is sokat gondolkoztam hogyan tudnám átadni az érzést. A legjobb hasonlat, amit kiötlöttem: ez a film olyan mintha Hitchcock rendezte volna, csak a felénél megunta volna az egészet és elment volna kávézni inkább. Hisz a suspense első fele megvan, feldobálják a labdákat, el is vágják ott a filmet, de utána nem térnek vissza lecsapni azokat. Tulajdonképpen hasonlóan kell elképzelni a dolgot, mint amit én is tettem, félbehagytam az epizódnál a történetemet és elvágtam egy másik szállal, a Hitchcockos példámmal, csak én vissza is térek arra, hogy pontosan mire gondoltam epizód alatt. A film két talán főszereplője Goldschmidt Liza és gyerekkori barátja, akik nosztalgiáznak, hogy milyen is volt gyerekként. Viszonylag sokat kell nézni az ő jeleneteiket, amikben például virágot szednek és próbálnak úgy tenni mintha nem venné éppen őket egy kamera. Ezek a jelenetek a film egyik mélypontja számomra, mert amikor valami fontosnak tűnő kérdéskör vagy régi történet merül fel gyorsan halad is tovább a film. Alapvetően ezek azok a részek, amik azt fejtegetnék, hogy nem is volt talán olyan gondtalan és mindig vidám egy diliházban felnőni. Igen, ők a szüleik mellett, akik ugye ott dolgoztak nőttek fel, a betegek között. Valamelyikük elkezdte mesélni, hogy látta ahogy az egyik beteget elektrosokkolják és ez sokáig traumaként benne maradt, majd ebben a másodpercben vágta rá a másik, hogy ő semmi ilyenre nem emlékszik, és jött is a következő jelenet, amiben azt bizonygatták pszichológusok, hogy a családterápia része is lehet az elektrosokk is, ha szükséges, nincs ezzel semmi baj. Egyébként magáról a híres Goldschmidt Dénes féle családterápiáról annyit tudtam meg a filmből, hogy beszélgetnek az emberek és ez jó nekik. Ezt kifejezetten nagy hiányosságnak éreztem, tekintve, hogy több pszichiátert és pszichológust megszólaltattak. A film alapján nem tudtam eldönteni, hogy most ezek rosszul összevágott párbeszédek voltak, vagy tényleg ilyen silány volt a felvett anyag, amiből dolgozni kellett. Ennek kapcsán azt is fontos kiemelnem, hogy amolyan szabad beszélgetések összevágásait kellett néznem és sokszor éreztem azt, hogy ha ezt én rögzítettem volna akkor biztosan közbeszóltam volna, ugyanis sok érdekes témát egyszerűen átugrottak. A másik nagyon amatőr hiba pedig az volt, hogy attól még, hogy a beszélgető partnerek értenek egy kifejezést az nem feltétlen jelenti azt, hogy én, vagy a többi néző megérti. Ilyen volt néhány orvosi szakszó és a gyónás fogalma is, amit, mint a film utáni beszélgetésből megtudtam a barátaimmal együtt félreértettük. Mindhárman. Feltűnő lehet, hogy eddig nem igazán beszéltem se Goldschmidt Dénesről, se az ügynökökről, és az intézményről is csak pár szót. Ami azt illeti gondban vagyok a film fő témáiról, mert a film se igazán szólt róluk. Ja. Goldschmidtnél többször utaltak arra, hogy problémás volt a magánélete A film elején beszélgettek is róla, de arról nem mondtak semmit, hogy mit is kell ezalatt érteni, a beszélgetőpartnerek ugye tisztában vannak vele, én meg hát képzeljek, amit akarok gondolom? Később a film során többször elmondják, hogy gyerekparalízise volt és lebénult, de felépült és így nem lehetett agysebész, ami nagyon rossz volt neki (a film is ilyen egyszerűen fogalmazott). Valamint a háromnegyed játékidőnél van Lizának egy mondata, miszerint nem jött ki a hatodik pótanyjával mert vele nagyjából egyidős volt. Se előtte se utána semmi további utalás, de annyi egyértelműen érződött, hogy az amúgy pszichológus Lizának egyáltalán nem az apja ügynökségével van a fő baja, hanem a kettejük elég rossz kapcsolatával. Volt Goldschmidt Dénesnek egy kollégája is a filmbeli beszélgetőpartnerek közt, ő pedig a konstans tagadásba menekült, elé rakták a jelentést elolvasta, majd megvonta a vállát. Ennyi. Tehát érdemben nem tudtam a film után semmilyen képet kialakítani Goldschmidtről, hisz ez pont az a helyzet amire egy történész rávágja, hogy túl kevés az információm nem tudom megítélni a tényállást. És ez is történt a film utáni beszélgetésben. Három résztvevő volt, nem térnék ki személyükre részletesebben, a lényeg, hogy az egyikük a filmben is szereplő Goldschmidt kutató volt. Az egyből látszott, hogy neki nem sok köze volt a kész termékhez, mert azonnali lyukfoltozásba fogott, és ledarált vagy egy tucat életrajzi adatot, amikkel két perc alatt jobban árnyalta Goldschmidt személyiségét, mint a róla szóló egész film. Viszont ezt követően nem igazán haladt sehova a beszélgetés, majd egy negyed óra után beszállt a közönség is. Ekkor alapvetően a megszólalók két táborra oszlottak fel, az egyik igyekezett felmenteni Goldcsmidtet az ügynökség bűne alól azzal, hogy mellette micsoda remek munkát végzett. A másik tábor képviselői pedig a valóban remeknek tűnő munkásságot egy egyszerű mozdulattal kiradíroznák a közös emlékezetből. Hisz egy bűnös, vagy hibát elkövetett embernek már a tettei, az általa létrehozott produktumok sem számítanak. Az egyetlen pozitívum a beszélgetésben a reflexió volt a kettéválásra, a három beszélgető szakértő elmondta, hogy nem ez az első alaklom, hogy vetítéssel egybekötött beszélgetést csinálnak és mindig ez lett a vége. Ezt a magyar mentalitással és egy kis szokásos önkorbácsolással magyarázták. Pedig, ha körülnézünk a világban akkor tőlünk fejlettebb és sokkal nyugatibb országokban is előszeretettel használják a kánonból való kitörlését az embereknek. A másik előkerült elem az volt, hogy ez a korszellem, de ez sem igaz, elég megnézni, hogy például melyik országokban, és melyik országban pont nem állították ki Leni Riefenstahl mélytengeri vagy afrikai törzsi fotóit. Érdekes kérdés lett volna a tagadó politika kitárgyalása, de ez egyáltalán nem történt meg a beszélgetésben. Valójában csak megpendítettek a hozzászólók érdekesebb témákat, de a kliséken túl nem jutottunk. Alapvetően nem gondolom, hogy ez a beszélgetőpartnekerek hibája lenne, hisz az alapkonstrukció hordozta magában a sikertelenséget. Ugyanis a film hat órakor kezdődött volna (ehelyett negyed hétkor kezdték a vetítést), ötvenöt perc volt a játékidő és a következő beválogatott dokumentumfilmnek már nyolckor kellett volna kezdődnie. A lényeg az, hogy háromnegyed óra állt rendelkezésre egy ilyen komoly téma kitárgyalására, úgy, hogy még a közönséget is be kívánták vonni. De véleményem szerint nem is ez volt a fő gond, hanem az egész koncepciótlansága. El is hangzott, hogy azért beszélnek most róla, mert társadalmi tabu a téma, de milyen téma? Maga a besúgóhálózat, a konkrét Goldschmidt-ügy, vagy hogy a gyereke, hogy dolgozzák fel szüleik múltját? Úgy éreztem, hogy erről mind akartak volna szólni a beszélgetőpartnerek. És akkor el is érkeztünk a számomra legnagyobb hibának tűnő dologhoz, ahhoz, hogy ez egy beszélgetés volt, ami nem kívánt állást foglalni, ezáltal végig alig érzékelhető amplitúdóval működött a dolog, illetve nem működött. A szervezők helyében én mindenképpen két ellentétes véleménnyel rendelkező ember vitáját hoztam volna össze egy harmadik amolyan moderátorral. Ebben az esetben hallhatott volna érveket-ellenérveket is a közönség és akkor talán nem lett volna ennyi levegőbe beszélés. Ezalatt gondolok arra, mikor az egyik néző fröcsögve elhordta mindenféle szemét alaknak Goldschmidtet egy a filmben lévő konkrét példa miatt, majd a témával foglalkozó történész felvetett olyan információkat, amik teljesen más megvilágításba helyezték az adott helyzetet, de a filmből ugye ezeket kivágták. Ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy hogy is lehet ennyire rossz egy dokumentumfilm, mint a szabadság bolond körei. Nos, ha össze kéne foglalnom az ekkor megfogalmazott gondolataimat akkor azt mondanám, hogy a legnagyobb hiba maga az alapkoncepció. Ugyanis az alkotást próbálták a legközönségbarátabbnak megcsinálni, vagyis, hogy legyen játékfilmes beütése és kerülje a nagyon mély helyzeteket. Emiatt a legkevésbé sem kapunk színes képet Goldschmidtről, sőt a lányától is csak azt látjuk szinte, amikor újrajátsza barátjával a gyerekkori játékokat. Maga a szembenézés folyamata csak egy-egy snitten bukkan fel őszintén, a többi játszós rész pedig túlságosan megjátszott. Egy ilyen témában legalább olyan szintű nyíltság és őszinteség lenne elvárható, mint Hegedűs Péter Nagyapák és forradalmak című filmjében, ahol nagyapja, hegedűs András örökségével néz szembe. Ezt a filmet éppúgy nem kapott anyagi támogatást, mint az Orbán népe című rövid dokumentumfilm, mégis mindkét film mérföldekkel jobb pusztán az őszinteségük miatt, ami egy szubjektív megközelítésű dokumentumfilmnél elvárható minimum lenne. A másik már említett problémám a „történészietlenség” volt. Egy jó dokumentumfilmnek a bemutatott korszakról mindig valami pluszt kellene adnia a tankönyvi szöveg mellé, de jelen esetünkben még a tankönyvi szöveg is hiányzott.

Ránics Dániel

One thought on “Őszinteség és „történésziesség”?

  1. A cikk talán legértékesebb összetevője a szerző kritikai érzéke, hogy mer gondolkodni és van véleménye, amit hol burkoltabban, hol egészen direkt módon ki is fejt. Eközben érvel, ami nagyon fontos és dícséretes, ráadásul egy diszciplína, a történész szakma sztenderdjeit alapul véve teszi ezt. Ami kissé gyengíti az érvelést, az egyrészt a szövegben előforduló számos nyelvi hiba, pontatlanság (elsősorban vesszőhibák, sajnos elég sok, másodsorban egyeztetési hibák, harmadrészt stilisztikai túlkapások). Jó hír, hogy a helyesírás javítható, még nem késő megtanulni, korrigálni, ha a szerző (újság)írással szeretne foglalkozni. Külön kiemelendő a téma “komolysága”, a cikk közvetett ismeretterjesztő jellege. Az írás folytatására, a stílus és a nyelvi készség csiszolására bíztatom a szerzőt!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Back To Top