Boldogok a lelki szegények, mert övék az okkult klisék tárháza. Boldogok a fangirlök, mert övék a crushok metálmatinéja. És boldogtalanok az önjelölt filmkritikusok, akiknek mindezt végig kellett szenvedniük… Ugyanis az Amerikai Sátán kiváló példaként szolgál arra, hogy a lemezkiadók miért ne építsenek a filmiparra, a rajongók beszűkült látókörét pedig miért ne tekintsék hitelképes tőkének. Mert még a szürke hályogos fanatikusok is látják, hogy itt valami bűzlik.

De hogy is jutottunk el idáig? Hogy tudta ennyire sablonná tenni a Sumerian Records a sátánizmust? Kezdjük az elejéről.

Az Amerikai Sátán alapvetően egy ígéretes projektnek bizonyult az előzetesek alapján. Adott egy brit metálzenekar, amelyik eladja a Sátánnak a lelkét, hogy feltörjenek a csúcsra, ezzel együtt pedig sorra buknak el. Sex, drugs, rock ’n’ roll… Úgy is mondhatnánk, hogy egészen lírai a szimbolikája. Csak hát Ash Avildsen, az alacsony költségvetésű limonádéfilmek Hitchcockja finoman fogalmazva nem tette túl magasra a lécet tartalmi szempontból. A fő vezérfonal ugyebár az okkultizmus, amivel nincs is semmi baj. Plusz adott egy brit banda, akik Amerikába mennek szerencsét próbálni. Azonban a sátánizmus felszínes mutogatása kicsit sem válik velőssé, a szereplők két beszívás és orgia között azon filozofálnak, hogy az Apple is eladta a lelkét az ördögnek – nem vicc, ez komolyan elhangzik –, továbbá valóban létezik az a zakkant fickó, akinek elvileg eladták magukat, vagy csupán hallucinációk eredménye?

Nincs komoly mondanivalója a filmnek, mint korábban említettem, csupa sablon. Megunt zokniként fordítják ki benne a szimbolizmust unos-untalan, így az ellenkező hatást érték el. Még a főszereplő, Johnny Faust – Andy Biersack – Olivia Culpóval alakított párosa is rémesen klisés, és ha ez nem volna elég, az üres, értelmetlen perceket ráadásul a kettejük még annál is értelmetlenebb chatelésével próbálják kitölteni. A komolyabb motivációt látcsővel sem lehet megtalálni, a néző mindössze annyit tehet, hogy belenyugszik helyzetébe és fásultan figyeli tovább, hogyan dévajkodnak a fiktív rocksztárok, amely jelenetek során mellesleg a pornográfia kliséit is sikeresen elsajátították, így képessé válunk nevetni azon, amit eredetileg komolyan gondoltak. De persze az is előfordulhat, hogy Avildsen a színész/zenész brigáddal karöltve készségesen trollkodta végig az egész forgatást, abban reménykedve, hogy a sikítozó rajongók – értsd. tizenhárom éves kislányok, akik metalheadnek képzelik magukat egy Asking Alexandria pólótól – majd megmentik őket a bukástól annak reményében, hogy komoly folyadékveszteség mellett végignézhetik kedvenceik színpadi vonaglásait, mintha egy koncerten nem láthatnák pontosan ugyanezt.

Mindamellett megmarad egy további kérdés. Andy Biersack énekhangját miért cserélték le a Palaye Royale énekesének hangjára? Biersack eleve egy érces, kemény hanggal rendelkezik, és mivel beszédhangját nem változtatták meg, nevetségesen hat, amikor egészen más, magasabb hangnemben kezd el kornyikálni. Még azt a kevéske reményt is elveszi a nézőtől, ami alapjáraton halványan ott pislákolna benne. Maga a tömény illúziórombolás. Válaszok pedig sajnos nincsenek.

Eközben pedig vontatottan zajlanak az események, ahogy szó szerint visszamegyünk Ádámig és Éváig, mivel természetesen itt is egy női alak felel az ártatlan fiúbanda megrontásáért, ahogy bűnbe viszi szegény gyermeki lelkeket, mintha nem is lett volna választásuk.

Ha valaki esetleg mindezek után mégis kedvet kap ahhoz, hogy megnézze ezt a bársonyfüggönnyel takart, törött ablakot, annak kötélidegeket és egy palack 666-os évjáratú misebort kívánok. Zene szempontjából legalább nem lesz olyan kínzásoknak kitéve, mint vizuálisan, ami szintúgy azt a hipotézist erősíti, miszerint a lemezkiadók inkább maradjanak annál, amihez igazán értenek…

Az ördögi jó muzsikánál és a drogos, szexmániás humanoid termékeiknél. Az úgymond „művészeknél”.

Vélemény, hozzászólás?