Nyasgem, Karinthy!

A 20. század legendás irodalmi barátsága

Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes barátsága mindig is legendás volt, azonban ez messze túlszárnyalta az egyszerű levelezős-cimbora szintjét, hiszen a két férfi A Kávéházban való megismerkedésük után egészen a sírig bajtársai voltak egymásnak. Egymás ugratása, bosszantása és gúnyolása prioritást élvezett mindkettőjük életében a híres Nyár, nyár, nyár című „Nyald ki a seggem, Karinthy!” akrosztichonra épülő Kosztolányi versen túlnyúlóan is. Dide és Frici 1907-ben találkoztak a New York Kávéház előtt s erre a napra mindketten élesen emlékeztek hosszú évek múlva is.

„Ugyanaznap a Newyork előtt egy ismerősöm magas, bohémesen hanyag, de dzsentrisen büszketartásu úrral beszélgetett – odamentem, ismerősöm bemutatta: „Kosztolányi Dezső”, én is be akartam mutatkozni, de a szél elvitte a kalapomat és utánarohantam. Délben a korzón megint összekerültünk, ott aztán már beszélgettünk, együtt mentünk ebédelni és a végén vita indult meg, hogy ki fizesse ki mindakét ebédet, mindketten fizetni akartunk egymásért. Később ez a vita gyakran megismétlődött, fordított céllal.”
(Színházi Élet folyóirat, 1925/21. szám)

- írta Karinthy. Az ominózus esetről Kosztolányi is hasonlóképp emlékezett:

(Forrás: naputonline.hu)

„Én is áhítatos aprólékossággal gondolok vissza Karinthy Frigyessel való első találkozásomra. Első érzésem ez volt: „Jaj de furcsa!” Második pedig ez: „Jaj de fiatal!” Mert én, aki ekkor már olvastam párszor szikrázó szatíráit, idősebbnek képzeltem őt, egészen aggastyánnak, ami ebben a koromban körülbelül azt jelentette, hogy legalább harminc éves. Nem tudom, miért támadt ez a gondolatom, talán azért, mert Frigyesnek hivták és több Frigyesen szakált láttam. Ő azonban gyűlölte a szakált és minden nagyképűséget és épp ezen az alapon barátkoztunk. Szalmakalapot hordott, forró nyárban bolyhos posztó kabátot az idő viszontagságai ellen, és vasbotot, mellyel csak a levegőn követett el atrocitásokat. Aznap csakugyan együtt ebédeltünk a Bristolban a Nyugat főfészkén. Ebéd végeztével csakugyan hosszasan és udvariasan vitatkoztunk, hogy ki fizesse ki a két ebédet, de én határozottan emlékszem, hogy fényes dialektikámmal, ragyogó okfejtésemmel végül sikerült meggyőznöm, hogy mégis nekem illik teljesíteni ezt a rendkívül kellemes és megtisztelő kötelességet.”
(Színházi Élet folyóirat, 1925/22. szám)

Kigúnyolták ők a szegényet és gazdagot, a fiatalt és időset, az élőt és a holtat is, célponttá vált a szerény és nagyképű, az ostoba és nagytudású, tréfáltak ők az egész világgal is, de legfőképpen egymással. Béreltek fel aláírást kérő gyermekeket, alkudtak a kisállatkereskedésben, egymással hátrafelé szaladva versenyeztek a körúton vagy éppen az egész halandó életüket feltették tétnek egy hosszú éjszakába nyúló kártyapartin. Kedvenc elfoglaltságuk azonban talán mégis a telefonbetyárkodás volt. Volt alkalom, hogy írótársaikat magasztalták az egekig elváltoztatott hangon, vagy a telefonkönyv véletlenszerű telefonszámait tárcsázták mindenféle lehetetlen esettel, de olyan is akadt, hogy mikor Kosztolányi hazatért Hollandiából, ahol a száműzött II. Vilmost látogatta meg, hajnalban érkezett a telefonhívás az udvarból. A férfi elnézést kért a telefon túlsó végén, majd felvázolta a kényes ügyet, mely miatt feltétlen telefonálni kellett; az író távozása után ugyanis az udvar ezüst étkészletéből hiányzott egy darab, s mivel mást nem tudtak gyanúsítani, ezért őfelsége főudvarmestere arra kéri Kosztolányit, hogy mielőbb juttassa vissza az eltulajdonított tárgyat a kúriára. A telefon másik végén persze Karinthy rötyögött a Kosztolányi házaspár pedig egészen a végéig semmit nem sejtett. Máskor szintén Karinthy vett kagylót a kezébe, majd egy kavicsot a szájába, hogy Pirén Bihán, az Esztergomi Nőegyleti titkára nevében egy előadásra invitálja legjobb barátját. Kosztolányi persze először szabadkozott, ám a pénzösszeg említése után mégis úgy gondolta, hogy tud időt szánni a dologra. A titkár azonban szóbahozta Karinthy Frigyes meghívását is, illetve említett egy párjelenetet is; – Mint érti ezt, Piré úr? – érdeklődött Kosztolányi. – Úgy értem – mondta Karinthy, és kiszedte szájából a kavicsot, hogy Kosztolányi felismerje a hangját –, úgy értem, hogy ketten kilépünk a színpadra, én letolom a nadrágomat, te pedig mögém térdelsz, és kinyalod, Desiré!

A seggnyalásnak egyébként nagy hagyománya volt a párosnál, hiszen úton-útfőn ezt hangoztatták egymásnak, így született a fent említett Nyár, nyár, nyár című alkotás is, és melyhez nemrégiben került elő egy levél is, ami Grätzer Józsefnek, Karinthy Frigyes hajdani „titkárának” a hagyatékában bukkant fel, s mely így szól:

Igen tisztelt titkár uram, bocsánatot kell kérnem öntől, hogy mint ismeretlen zavarom s egy számomra nagyon fontos és sürgős ügyben kérem jóindulatát és hathatós közbenjárását, melynek — egy pillanatra sem kétkedem — bizonyára foganatja lesz, Teljes tisztelettel kérem Önt, legyen szíves a Mesternél nekem egy magánkihallgatást kieszközölni, hogy személyesen előadhassam kérésemet, A nap, vagy éjszaka bármely órája megfelelő lenne, föltéve, hogy a Mestert nem zavarnám túlságosan valamely hosszabb lélegzetű irodalmi munkája megalkotása közben. Minthogy ezt a súlyos felelősséget az irodalom ítélőszéke előtt semmikép sem akarnám magamra venni, önhöz fordulok.

Az audencia egyetlen tárgya:

seggemnek Karinthy Mester által való azonnali kinyalása.

Gyors és remélhetőleg kedvező válaszát várva vagyok kedves és nagyrabecsült Főtitkár uramnak

alázatos és mindig kész híve:

Kosztolányi Dezső

S amennyire egymást ugratták életükben, úgy a halálhoz is hasonlóképp álltak, egyszerre több temetéshez is fűződnek számukra igencsak humoros esetek, s a két barát rendre röhögni kezdett valamin a ravatalozóban. Havas Gyula temetésén például az szolgáltatta a humorforrást, hogy Osvát Ernő beszédében valamiért mindenáron az akkor még élő Tóth Árpádot szerette volna elbúcsúztatni. Aztán Tóth Árpád temetésén pedig egy véletlenül talált szappan okozta a vigadalmat. Karinthy erről a pillanatról így írt Az Est című folyóiratban Kosztolányi halála után: „Emlékszel, Didus, a legutolsó temetésre, ahol együtt voltunk? Egy nagyon kedves barátunkat temették, akit mind a ketten gyöngéden szerettünk. Könnyes volt mindkettőnk szeme, de egyszer csak, ott a ravatal szélén, megbotlottam valamibe: lenyúltam érte és szótlanul megmutattam Neked: egy darab szépen csomagolt toalettszappan volt. Egymásra néztünk és szótlanul kifordultunk a halottasházból, hogy botrány ne legyen.”

Különösen értékelték az akkoriban úgy nevezett „akasztófahumort”, gyakran is vitatkoztak, ki lesz az első közülük, ki meghal.

– Akármit mondsz, akármit írsz, te fogsz előbb meghalni. – vágta rá Kosztolányi egy vita során. Barátja természetesen felvette a kesztyűt, és azonnal rávágta:

– Te fogsz előbb meghalni.

Egy darabig győzködték egymást saját igazukról, majd Karinthy Kosztolányinak nyújtotta kezét és azt mondta:

– Fogadjunk egy tizesbe. Ha te halsz meg előbb, adsz nekem egy tizest.

Végül Karinthynek kellett először elbúcsúztatnia barátját 1936-ban. Aztán két évvel később, szintén 51 évesen Karinthy Frigyes is elhunyt. Vidám barátságuk emlékét azonban rengeteg mű, papírfecni és legenda meséli, és így, sok év múlva is előkerülnek eddig nem olvasott történetek, melyek tovább fűzik a két férfi kapcsolatát a nagyérdemű előtt.

Süle Zsófia

One thought on “Nyasgem, Karinthy!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük