Mélièstől Dalíig- Merítés a némafilmek világából

Írásomban, mint érdeklődő amatőr szeretnék egy elég szubjektív képet festeni a némafilmek korszakáról.

A filmek kiválogatásakor törekedtem arra, hogy minél színesebb legyen a lista, és felkeltse azok érdeklődését, akik esetleg most szeretnének fejest ugrani a régi filmek világába. Fontos kiemelnem az elején, hogy nem volt célom a listám öszzeállításakor, hogy a legjobb filmeket rakjam be és azokat rangsoroljam. Valamint a kizárólagosság elve sem érvényesül, mert sok remek alkotás van, amit még nem láttam. Másrészt valóban csak egy merítést szerettem volna alkotni egy kis háttértörténettel, ezért döntöttem a tíz film mellett kiszorítva így olyan rendezőket, mint például Abel Gance vagy Georg Wilhelm Pabst. Valamint csak a némafilmek korából való némafilmek közül válogattam, így például A némafilmeshez hasonló alkotások nem lesznek ezen a listán.

Utazás a Holdba, rendező: Georges Méliès (1902) 12 perc

A film alkonyán az első rövid alkotások főleg aktuálisok voltak, vagyis valamilyen hétköznapi mozzanatot, tájat bemutató rövid filmecskék. Ebben a „műfajban a Lumiére testvérek voltak talán a legsikeresebbek a kinematográf nevű felvevőgépükkel. Egy ilyen gépet szerzett Georges Méliès is, aki egyébként egy vásári mutatványos volt. Lumiérek a filmjeiket csokorba szedve vetítették kávézókban, szállodákban, ezzel szemben Méliès a mutatványos műsorának szüneteiben vetítette kezdetben. Leginkább a filmen elvégzett utómunkáiról és színezéseiről híres, de nála kezdett kibontakozni először a történetmesélés, ezért a narratív film európai atyjának is szokás nevezni (az amerikai D. W. Griffith volt.). Az általam kiválasztott film már rendelkezik történettel, egy Jules Verne adaptáció, és talán Méliès egyik legikonikusabb filmje.

Modern idők rendező: Charlie Chaplin (1936) 87 perc

A némafilm talán legismertebb műfaja az amerikai burleszk Charlie Chaplin, Buster Keaton és Harold Lloyd képviseletében. Személyes véleményem szerint a három kiváló filmes és kaszkadőr közül Chaplin életműve a legkiemelkedőbb. Ő a burleszk legfőbb stílusjegyei; az üldözés, akciójelenetek és szerelmi szál mellé legtöbb filmjében mindig behozott valami emocionális többletet, amivel mindig megfogott. A modern időkben az állandó karaktere, a toprongyos csavargó kalandjain keresztül a munkások rossz helyzetét mutatja be valami egészen fenomenális módon.

Az anya, rendező: Vszevolod Pudovkin (1926) 89 perc

A filmtörténelem jelenleg tárgyalt szeletének talán egyik legjelentősebb része a szovjet montázsiskola. Olyan nevek köthetők hozzá, mint Szergej M. Eisenstein, Lev Kulesov, Vszevolod Pudovkin és Dziga Vertov. A legismertebb alkotás ebben a témában Eisenstein Patyomkin páncélosa a legendássá vált lépcsőjelenettel és kőoroszlános intellektuális montázsával. Én mégis Pudovkintól az Anyát szeretném az olvasó figyelmébe ajánlani. Nem meglepő módon ez a film is egy propagandafilm, ami a proletárforradalom ideológiáját támogatja, de annyira esztétikus módon lett egy család drámájába becsomagolva az üzenet, hogy a film családdrámaként is megállja a helyét. Ezt nagyban elősegíti Pudovkin óriási eszköztára tele zseniális húzásokkal. Ilyen például az általa először ebben a filmben alkalmazott montázstechnika. Pudovkin előszeretettel tekintett strukturális elemekként az egyes társadalmi képződményekre, így például a film elején a főszereplő családot is személyenként mutatja be a környezetébe mélyen beágyazva. Épp ettől működik Pudovkin montázsa, hogy a díszletek egyáltalán nem csak háttérként funkcionálnak, hanem a szereplők jellemvonásait is hordozzák. Jó példa erre az órás jelenet, ahol az anya úgy igyekszik összerakni a széttört óra alkatrészeit, mint a családtagokat az életben.

Dr. Caligari, rendező: Robert Wiene (1920) 76 perc

A német expresszinizmus talán a kedvenc irányzatom a némafilmben. Egy mai filmekhez szokott nézőben elsőre bizonyosan nagyon különös érzést fog kiváltani a dr. Caligari. Ennek okai a brutális ellentétek és kontrasztok. Ez alatt azt értem, hogy az egész filmben van egy feszült hangulat, amolyan első világháború utánérzet. Az első ilyen film a dr. Caligari volt rögtön a háború után. A történetben a címszereplő követ el gyilkosságokat az általa bábként használt hipnotizált férfival. Önmagában egy érdekes történet, de én a metaforikus vetülete miatt szeretem igazán, ugyanis olyan mintha a celluloidot átitatták volna a társadalom frusztrációjával. Minden, de tényleg minden apróság ezt bizonyítja, a késszerű díszletek, a túljátszott színészi gesztusok és a nagyon jellegzetes egész stílusirányzatot meghatározó fény-árnyék kontrasztok.

Metropolis, rendező: Fritz Lang (1927) 153 perc

Robert Wiene mellett természetesen más zseniális filmesek is alkottak a német expresszionizmus irányzatában. Az egyik ilyen nagyhatású rendező Friedrich Wilhelm Murnau volt, akinek például az Utolsó ember, Nosferatu vagy Faust című alkotásokat köszönhetjük. Ezek a filmek közül bármelyik felfért volna a listára én mégis Fritz Langtól a Metropolist tettem erre a helyre. Ennek oka a zseniális környezet. A filmben egy jövőbeli utópisztikus társadalmat láthatunk, ahol a szegény réteg lent él és robotmunkával tartja fent szó szerint a fenti világot. Aztán egy szerelmi szál következtében kezd felborulni a világrend, a munkások is lázadnak, teljes a káosz, kicsit Weimari Köztársaság utánérzet. A legzseniálisabbak mégis a díszletek, amit egyszerűen látni kell. Valamint ezek mellé jön ennek a sci-finek a legaktuálisabb gondolata, hogy az emberi munkaerőt egy szuperrobottal kívánják lecserélni (ő vagy az látható a képen is).

Fényjáték, rendező: Moholy-Nagy László (1930) 7 perc

Ezen a listán mindenképp meg kell említenem a cinema pur-t, mert része a némafilmek világának és fontosnak tartom ezt az amolyan filmes szubkultúrát. De mi is ez az irányzat és miért is szubkultúra? A válaszig nagyjából a tízes évekig kell gondolatban visszalépni, amikor is kezdett szétválni a mozgókép két részre, az egyik volt a narratív film, a másik a kísérleti, független, szubverzív vagy ahogy magukat nevezték az irányzat korai követői: a tiszta mozi. Ezek a művészek elvetették a történetmesélés béklyóit és elkezdtek kísérletezni a filmszalaggal. Festették, karcolták, elásták és mindent csináltak a celluloiddal vagy mint jelen esetünkben optikai dolgokat végeztek a felvevőgép előtt. Az ilyen alkotásokról nagyon tömören azt lehet elmondani, hogy nem kicsit, de legalább nagyon avantgard. Az elkészült alkotások közül igazából csak azért választottam Moholy-Nagy László filmjét, mert mégis egy híres magyar képzőművész és a példáján keresztül érthető meg, hogy miért is kísérleti film az irányzat neve. Ugyanis rengeteg képzőművész próbálta ki magát a film világában és próbáltak ki új módszereket, hogy általuk fejezhessék ki gondolataikat. Moholy-Nagy László filmje például egy különös kísérletezgetés a színekkel, értsd fekete fehér és szürke árnyalataival, valamint formákkal és alakzatokkal. Ajánlanám mellé John Halas A memory of Moholy-Nagy című rövid dokumentumfilmjét, amiben a Bauhaus tekintetében kerül górcső alá a már említett film is.

Nanook az eszkimó, rendező: Robert J. Flaherty (1922) 78 perc

Robert J. Flaherty a korai dokumentumfilm egyik talán legmeghatározóbb figurája. A most listába tett filmje készítése során egy évig (!) követte egy eszkimó közösség (amolyan zadruga szerű egység) mindennapjait. A leginkább azért érdekes a film, mert az insertek és jelenetek nagyon játékfilmesek, kicsit meseszerűen van tálalva a téma igazából. Ezen nincs mit csodálkozni, hisz a korai némafilm hatása még érezhető volt, vagyis az az igény miszerint a nézőknek egy egzotikus ismeretlen tájat kalandszerűen, mesésen kell bemutatni. Tehát tagadhatatlanul szenzációhajhásza film, de ennek ellenére bemutatja az eszkimók életét és a kort, amiben készítették. Ezalatt értem azt, hogy a filmben leginkább a vadászatokat láthatjuk, a nők szerepét a közösségben csak minimálisan, ami a húszas években a mozinézők számára természetes lehetett. Ezek mellett szerintem mindenképp érdemes megtekinteni a filmet, mert nagyon látszanak a kész terméken az elkészítésébe ölt energia és a dokumentumfilmes attitűd előzményei.

Szent Johanna - Jeanne d'Arc, rendező: Carl Theodor Dreyer (1928) 110 perc

A filmtörténet listámban vizsgált időszakának nem elhanyagolható régiója az északi filmesek. A filmgyártás már nagyon korán beindult Európa ezen részén, a dán Nordisk vállalat már nagyjából egy évtizeddel a nagy francia cégek, a Gaumont és Pathé után megalakult Ole Olsen által. A Nordisk-nél kezdett Carl Theodor Dreyer is, akinek a Vámpír után talán a legismertebb filmje a listában szereplő Jeanne d’Arc. Ezt a filmet mindenképp érdemes végignézni Maria Falconetti színészi játéka miatt. A rendező olyan sokszor mutatja főszereplőnket premier plánban, ami egy leírhatatlan klausztrofobikus hatást kelt bennem, de nyilván ehhez szükség van a magával ragadó színész játékra is. A korai északi filmnél méltatlan lenne nem megemlíteni a svéd Victor Sjöström nevét. Filmjei közül talán A halál kocsisa a legérdekesebb, ami egy középkori monda által keretezett családi dráma. Legnagyobb erényei a szereplők jellemének bemutatása, és a nagyon megragadó ködös szellemvilág látványa. Számomra Sjöström mégsem filmjei, hanem később Ingmar Bergmanra gyakorolt hatása miatt olyan fontos.

Nizzáról jut eszembe, rendező: Jean Vigo, Boris Kaufman (1930) 30 perc

A némafilmes korszak talán egyik legérdekesebb műfaja volt a városfilm. Ezek az alkotások egy nagyváros keresztmetszetét mutatták be, a legszegényebbeket és leggazdagabbakat egyaránt. Ilyen alkotások Walter Ruttmantól a Berlin, egy nagyváros szzimfóniája, vagy Dziga Vertovtól Az ember a felvevőgéppel. Mindkét film nagyon kiváló, de Jean Vigo és Boris Kaufman Nizzáról jut eszembe című alkotása sokkal érdekesebb számomra. Ennek oka a költségvetése, ugyanis ez egy független film semmi háttértámogatással. Ez látszik azon, hogy több jelenetet makettekkel mutatnak be, valamint archív légifelvételeket is vágtak filmjükbe. De éppen a korlátozott anyagi eszközök miatt az egyetlen dolog amire számthattak a filmesek az a kreativitásuk volt. Remek ötletekből valóban nincs hiány a filmben, ám ezeket nem játékból öncéluan használták, hanem komoly társadalomkritikát gyúrtak belőlük. Jó példa erre a folyton visszatérő montázs, ahol a gazdagok és állatkerti állatok összevágásával alakul ki egy elég vicces kritika.

Andalúziai kutya, rendezők: Luis Buñuel and Salvador Dalí (1929) 17 perc

Listám végére a cinema pur mellett a másik legkevésbé populáris irányzatot kívánom helyezni. Ez pedig nem más, mint a szürrealizmus. Ez az irányzat alapvetően magában egyfajta lázadást, mint a cinema pur, Látszólag hasonlíthat is rá, de nem szabad elfelejteni, hogy a legtöbb szürrealista film narratív, vagy legalábbis valamilyen szinten az. Így van ez Salvador Dalí és Louis Buñuel közös alkotásával, az Andalúziai kutyával is. A jelenetsorokon keresztül férfi és nő kapcsolatába, a felnőtté válás folyamatába nyerünk bepillantást. Ez mindenképp az a film, amit érdemes többször megnézni, mert bár nagyon egyszerű alapvető jelképekkel is találkozunk (mint például a Hold, borotva) az összképhez nekem legalábbis több újranézés is kellett. Az újranézések egyfajta különös szórakozásként is funkcionálhatnak, ha a néző mindig igyekszik új, még észre nem vett jeleket, metaforákat felfedezni. Akit megfogott a stílus annak érdemes még megnéznie René Clair Felvonásközét, Fernand Légertől a Gépi balettet és Germaine Dullactól a Kagyló és a lelkészt.

Ránics Dániel

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük