Létezik egy minden fizikai törvényt felülíró kölcsönhatás, amit az élet hozott létre. Ez pedig nem más, mint a buszok és a nyugdíjasok közti szoros kapocs. Ugyanis elfogadjuk vagy sem, hazánk egy elöregedő ország és nap mint nap botlunk olyan szituációba, ahol a tapasztaltabb korosztály okoz fejfájást, legtöbbször a fiataloknak. Néhány példán keresztül szemléltetném azt az ikonikus szerelmi háromszöget, ami az idősek, a tömegközlekedés és az egyetemisták között bimbódzik. Természetesen nem célom leírni az idősebb generációt, rengeteg ellenpéldát is találhatnánk hasonló helyzetekre. De jelen írás az érem ifjúság által képviselt oldalát kívánja szemléltetni.

Először is kezdjük azzal, hogy autó híján busszal közlekedem mindenhova. Megfigyeléseim alapján bármely idősávban – legyen az reggel, délben vagy este – utazom, a járművön mindig tartózkodik nyugdíjas. Ezzel persze semmi probléma nincsen, ám azt is észrevettem, hogy kétféle típussal futhatunk össze általában. Az egyik, aki ha hiába van sok üres ülőhely mégis inkább mellénk ül le, és ha szerencsénk van, végighallgathatjuk az aktuálpolitikai nézeteit. A másik típus pedig az, aki ha nincs szabad kettes hely inkább végigszörfözik a városon csak azért, hogy ne kelljen idegenekkel közösködnie. Persze a legjobb az, amikor a külső székre ülnek az ablak felé befordulva, hogy az esetleges véletlenszerű szemkontaktust is elkerüljék.

Forrás: Pécsi memegyár

Előfordult már olyan is, hogy jól nevelt tinédzser létemre amikor megláttam, hogy a bottal toporgó bácsi sikeresen felszállt a buszra azonnal talpra pattantam, hogy átadjam a helyem. Ekkor azonban meglepetésemre a bácsiból előtört egy sokakat meghökkentő agresszív hang, amiben kikérte magának, hogy én azt merem feltételezni róla, hogy rászorul az ülőhelyre. Ijedtemben visszapattantam és mereven végignéztem ahogy az úr jobbra-balra dülöngél a hullámvasúthoz hasonlító úton.

A kedvencem viszont mikor álmosan és fáradtan néztem ki az ablakon azon ábrándozva, hogy bárcsak aludhatnék még pár órácskát, a tekintetem megakadt egy idős hölgyön, aki járókerettel botorkált a buszmegálló felé. A nénit kb. öt méter és egy térdig érő betonkerítés választotta el a busztól. Amikor meglátta, hogy ebben a tempóban bizony le fogja késni a járatot, felkapta a járókeretet, átszökkent a válaszfalon és húszéveseket megszégyenítő sprinttel végül elérte az ajtót. Egy pillanatra komolyan elgondolkodtam azon, hogy ezt biztos csak álmodom. Majd a néni némi köhécselés után elfoglalta a helyét majd szóba elegyedett a mellette ülő szintén idős hölggyel és elmesélte, hogy a kerekes segédeszköze nélkül szinte már lépni sem bír.

Kihívó kinézetemmel sokszor keveredem vitába főleg az idősebb generációval és hiába van olyan, hogy nem én vagyok a hibás, gyakran rajtam csattan az ostor. A belvárosban főleg a négyes és kettes számú járatok mindig annyira tele vannak, hogy az utasok akaratlanul is összebújva tapadnak egymáshoz. Ennek a helyzetnek senki sem örül, mindenki kényelmetlenül feszeng és próbál egy kis helyet szorítani magának, de ami nem megy, azt nem szabad erőltetni. Egy alkalommal a szokásosnál is többen választottuk ugyanazt az úticélt és a buszra már csak úgy fértek fel az emberek, mint a Tetrisben az építőkockák. Mit sem törődve a káosz uralta állapotokkal, néhány nyugdíjas felerőszakolta magát és iszonyat erővel kezdték törni az utat hátra, majd elértek hozzám. Addig-addig lökdöstek arrébb, míg beszorultam egy olyan helyre, ahonnan nem értem el egyik kapaszkodót sem. De ezek után sem adták fel, még beljebb próbálták préselni magukat, és mikor látták, hogy esélytelen, hangosan elkezdtek szitkozódni, egyenesen nekem szegezve a jókívánságukat. Akkor tudtam, hogy az a nap nem az én napom.

Ezek voltak a legkihívóbb példák arra, hogy milyen a kapcsolatom a busszal közlekedő nyugdíjasokkal. Tanulva a példákból egyszerűbb, ha nekiállok spórolni egy autóra. Addig pedig belefeledkezve a zenébe bámulok ki az ablakon kerülve mindenféle interakciót.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.