Tavaly ilyenkor vagyunk, és a National Geographic hazánkban először kezdte el sugározni a Géniusz első évadát, melyben Albert Einstein, világhírű fizikus élete került terítékre. Az első képkockákon látható, amint a férfi, kiről legtöbbünknek a relativitás elmélete, a fésűmentes lét és a bohókásan kiöltött nyelv jut eszünkbe, éppen a táblának nyomva kezelgeti lelkes titkárnőjét, miközben arra kéri, őt, hogy költözzön hozzá… És feleségéhez, aki már a második volt, nem mellesleg pedig Einstein első unokatestvére.

   Sokkoló? Lelombozó? Döbbenetes? De végül is miért? Csak azért, mert valaki zseni, egyből puritánnak is kellene lennie? Egy zseni nem lehet poligám, nem élhet vérfertőző kapcsolatban, mint Byron, aki tulajdon féltestvérébe volt szerelmes? Egy zsenivel csakis habos torta lehet az élet? Egy zseninek tisztelnie kéne a nőket? Egy zseni csakis férfi lehet?

   Ezek a kérdések merülhettek föl mindazokban, akik szemtanúi lehettek egy nem hétköznapi ember szintúgy nem hétköznapinak nevezhető életútjának. Azonban akik jobban figyeltek, rájöttek, hogy az első évad sem csupán annak a bizonyos lepelnek a lehullását kívánta lehetővé tenni. Akik pedig bepillantást nyertek a következő évadba, már sejthetik is, hogy mindaz, ami tavaly még a meghökkentést helyezte előtérbe, mára fokozatosan egy sztereotípiává kezdi kinőni magát. Erre mi sem szolgálhatna jobb példaként, mint maga a tény, hogy az idei év Géniusza a National Geographic számára nem más lett, mint a híres és hírhedt Pablo Picasso.

   Mindenekelőtt azt tisztázni kell, hogy maga az Emmy-díjas sorozat önmagában kifogásolhatatlan. A színészi alakítások lenyűgözőek, Antonio Banderas tekintetében éppúgy ég a művészi háborodottság, akárcsak az egykori avantgárd festőében. A festőében, aki Einsteinhez hasonlóan konfliktusoktól terhes időkben élt, eleinte rendkívül nehéz körülmények között kellett feltornáznia magát odáig, hogy ma már minden ember ismerje a nevét – még ha mindazt nem is, ami mögötte rejlett –, szenvedélye volt a munka… És természetesen a nők. A nők, akik csupán árnyalakok maradhattak ebben a fényben fürdőző világban, még akkor is, ha alapvetően megvolt a tehetségük ahhoz, hogy többre legyenek hivatottak, mint feleségek és szeretők. Amikor pedig ki mertek lépni ebből a patriarchális mikro univerzumból, csúfos boszorkányüldözés lett a jutalmuk. Eszközök voltak csupán, Einsteinnek a kréta, Picassonak pedig az ecset volt a kezében az a nő, aki vállalta ezt a sanyarú sorsot, tudván, hogy mindennek ára van.

   Ezek tudatában a National Geographic csatornájának szemiotikája is megkérdőjeleződik. Valóban csak azok tekinthetők zseninek, akik tulajdon zsenialitásukkal romba döntöttek másokat, legtöbb esetben pedig nőket? Pierre Curie nem nevezhető zseninek, aki a Géniusz első évadában is csupán mellékszerephez jutott, abból viszont egyértelműen kiderült, mennyire tisztelte feleségét és társát Mariet? Vagy miért ne lehetne maga Marie Curie a nagybetűs Géniusz? A zsenialitás szarvasagancs trófeáját csak az teheti ki a nappalijába, aki szerettein átgyalogolva hozza létre életművét? Akinél a szeretet fogalma sokkal inkább használati tárgyként definiálható? Hiszen pontosan azok imádják a legjobban a nőket, akik voltaképpen csak önmaguk kivetülését kutatják bennük, akárcsak Einstein és Picasso is tette. Imádják, ámde nem szeretik, nem tisztelik. Pusztán imádják. A zsenialitás fogalmát önkényesen tipizálták a sorozat megalkotói, ahogy olyan személyeket szerepeltettek, akik nem tűrték a rájuk nehezedő terrort, holott a négy fal között ugyanolyan elnyomást gyakoroltak oldalbordáikra, mint a legbanálisabb zsebdiktátorok.

   Bár konklúziónak itt egyelőre nincsen helye, hiszen a második évad még csak most vette kezdetét, egy rövid összegzés azonban elengedhetetlen ahhoz, hogy tisztán lássunk. A Géniusz egy rendkívül igényes sorozat, amit érdemes figyelemmel kísérni, azonban a tudatos fogyasztás elengedhetetlen. A nézőnek tisztában kell lennie azzal, hogy a National Geographic csatornája a géniusz szót önkényesen sablonformába öntve alkalmazza egy bizonyos karakterre, így hát ne csodálkozzunk, ha jövő ilyenkor esetleg Ernest Hemingway lesz a terítéken, mint egy újabb nőgyűlölő zseni a múltszázad nagyjai közül.

Tagged

Vélemény, hozzászólás?