Egy legendás japán zekekar története

„Ha ezek a srácok Amerikában vagy Angliában születtek volna és angolul énekeltek volna, akkor talán ők lettek volna az egyik legnagyobb zenekar a világon” (Gene Simmons)

Az évek során, mióta elkezdtem rock zenét hallgatni, rengeteg olyan régi zenekart fedeztem fel az internetnek köszönhetően, akik itthon Magyarországon egyáltalán nem ismertek, nem hallott róluk senki vagy ha véletlenül igen, akkor is csak néhány ember. Emiatt szomorúan tapasztaltam minden egyes alkalommal, mikor megkérdezték milyen zenekarokat szoktam hallgatni, hogy azért mert nálunk egyáltalán nem ismertek az adott bandák, ezért még csak nem is kíváncsiak rá az emberek. Teljesen jól elvannak azzal a pár előadóval, akik miatt fesztiválra járnak és nem éreznek késztetést arra, hogy valami teljesen újat ismerjenek meg. Sok ilyen zenekarról tudnék írni, akik miatt kétszer is vagy akár háromszor is vissza szoktak kérdezni, mert már a nevüket sem értik, de ma egy könnyen megjegyezhető nevű zenekart, az X Japan-t választottam. Gene Simmons (aki egyébként a Kiss magyar származású basszusgitárosa) fentebb említett idézetével a zenekarral kapcsolatban akkor is egyetértenék, hogy ha nem rajonganék értük és csak egy két videójukat láttam volna. Az előző cikkben röviden meséltem róluk, de az a pár sor egyáltalán nem elég ahhoz, hogy az emberek megismerhessék a zenekar munkásságát.

A zenekart 1982-ben alapította Yoshiki (dob, zongora) és Toshi (ének), akik már óvódás koruk óta legjobb barátok voltak. Az általános iskolát és a gimnáziumot is egy osztályban járták ki és híres rocksztárok akartak lenni. Korábban már az X Japan előtt is játszottak közösen zenekarokban, ahol Toshi eleinte gitározott. Teljesen véletlenül esett rá később az énekesi szerep, mikor az akkori énekesük kilépett a bandából és Yoshiki úgy döntött, hogy ahelyett, hogy hirdetést adna fel, a zenekar maradék tagjait hallgatta meg és kiderült, hogy Toshi olyan énekhanggal rendelkezik mint senki más. Eleinte kis klubokban léptek fel, ahol a műfaji határokat feszegető zenéjük, furcsa külsejük és bizarr fellépéseik miatt hamar hírnévre tettek szert az underground klubokban és telt házas koncerteket tartottak 200-250 fő előtt, ami akkoriban ritkaságnak számított az ilyen kis helyeken. Yoshiki így tekint vissza a kezdetekre: „Az obszcén öltözködésünk és sminkünk miatt a kritikusok nem vették komolyan a zenénket, legyintettek ránk, mondván, „Ezek nem is zenélnek.” vagy „Ez valami performansz vagy kosztümös bál.”. De ahogy egyre többen jöttek a koncertekre és bárhova mentünk, telt ház előtt játszottunk, rájöttem, hogy mindent helyesen csináltam.” 1987-ig, a végleges felállásig sok tagcserén mentek keresztül mire megtalálták az eredetileg fodrász végzettséggel rendelkező Hide-t (gitár), akit Yoshiki egy konkurens bandából a Saver Tiger-ből csalogatott magukhoz, a kicsit magának való, de annál tehetségesebb Pata-t (gitár) és az amerika imádó Taiji-t (basszusgitár), aki sokszor teljesen úgy nézett ki mintha az amerikai glam metal színtérről csöppent volna közéjük.

Yoshiki saját független kiadójánál az Extasy Records-nál adták ki a Vanishing Vision című első stúdióalbumukat 1988-ban. Az album első tízezer példánya egy hét alatt elfogyott, amivel a lemez az Oricon indie listáján első helyezést ért el és a 19. lett az albumlistán, ezáltal ők lettek az egyike azoknak a korai Visual Kei zenekaroknak, akik sikereket tudtak elérni független kiadónál is. Leghíresebb daluk a Kurenai (紅, „bíborvörös”) lett az albumról. Korábban több verzió is készült belőle, viszont az albumra egy teljesen angol nyelvű változat került fel, ami Hide gitárfelvezetésével kezdődik.

Az 1989-ben kiadott második stúdióalbumuk, a Blue Blood volt az első nagykiadó által kiadott albumuk a CBS/Sony jóvoltából. Az album a 6. helyen debütált az Oricon listáján, ahol 108 hétig szerepelt és még 1989 decemberében aranylemez lett. Szinte az összes számot ki lehetne emelni az albumról, hogy miért aratott nagy sikert, de az én kedvencem a B oldalon szereplő Endless Rain. A Rolling Stone magazin szerint „olyan mint a November Rain, csak a rizsa nélkül.” Yoshiki azután írta a dalt, hogy a Sony munkatársai hallották őt Csajkovszkijt zongorázni, és megkérdezték, tudna-e balladát írni, mire azt felelte: „Nem akarok, de tudnék.” De milyen jó, hogy végül mégis akarta, hiszen már korábban is nyilvánvaló volt, hogy Yoshiki nagyon tehetséges zenész, de ez a dal még jobban bebizonyította, Toshi hangja pedig egyszerűen zseniális mint mindig. A linkelt videóhoz csak zárójelben jegyezném meg, hogy 1997-ben az a koncertjük volt az utolsó a feloszlás előtt, mivel Toshi bekerült egy szektába, aminek a tagjai nem nézték jó szemmel a zenekar munkásságát, ő pedig annyira adott a véleményükre, hogy nem tudott nekik nemet mondani. Emiatt Yoshiki távozásra kényszerítette a zenekarból, és 2 perc 50 másodpercnél mikor elkezdeni énekelni a refrént, teljesen olyan mintha a dalszöveg segítségével kérné Hide-t, hogy bocsásson meg neki. Let me forget all of the hate, all of the sadness

A következő, 1991-ben kiadott Jealousy című albumuk lett a legsikeresebb X Japan album, több mint egy millió példányban kelt és körülbelül 50 hétig szerepelt az Oricon listáján. A Jealousy az X Japan legváltozatosabb albuma a dalszerzést tekintve. Korábban a legtöbb számot Yoshiki szerezte, viszont erre az albumra csak négy dalt írt, ezzel megadva az alkotás lehetőségét a többiek számára. Szintén nehéz csak egy dalt kiválasztani a tíz közül, hiszen mind nagyon változatosak. A szimfonikus stílusban készült dalok Yoshiki művei, míg a keményebb rock dalok Hide és Taiji szerzeményei. Mind a két stílusban készült dalok nagyon jók, de ha választanom kell csak egyet, akkor a szívem mégis a szimfonikus dalok után húz, hiszen azok tökéletesen bemutatják Yoshiki lelkivilágát.

Nos igen, a Jealousy után már kezdődtek a problémák, ugyanis Taiji távozott a zenekarból, helyére pedig Heath csatlakozott. Számos pletyka kísérte a tagcserét, de Yoshiki mind a mai napig nem hajlandó elárulni, hogy pontosan mi is történt, miért kellett Taiji-nak távoznia. Egyesek szerint Taiji-nak volt egy koncepciója a zenekarral kapcsolatban, de Yoshiki önfejű vezetőként elutasította a javaslatait. Mások szerint Taiji-t nagyon idegesítette, hogy Yoshiki sokkal több pénz keres a többi tagnál. Ha engem kérdeznének, hogy melyik variáció a valószínűbb, talán az elsőt mondanám, de ki tudja? Az 1993-ban megjelent Art Of Life album egyetlen egy, 29 perces számot tartalmaz, aminek szintén Art Of Life a címe. Amerikai debütálás reményében csak ekkor változtatták X Japan-re a zenekar nevét, előtte X volt és ezen az albumon dolgozott velük először Heath. A dalnak egyébként egy fontos mondandója van, amiről Yoshiki így nyilatkozott: „Azt hiszem, magamat is megpróbáltam meggyőzni arról, hogy nem kellene meghalnom. Muszáj tovább folytatnom. Szerintem nagyon pozitív üzenete ez [a dalnak]. Mert [akkoriban] hajlamos voltam az öngyilkosságra. [...] Sokszor egyszerűen gyűlöltem az életet. Ez volt az üzenet másoknak és magamnak is. Meggyőzni magam, hogy tovább kell élnem. Aztán írtam ezt a dalt.” Tudom, hosszú a dal, de egy remekmű. Úgy gondolom, legalább egyszer mindenkinek meg kell hallgatnia.

Elérkeztünk az utolsó albumhoz, a Dahlia-hoz, melyet csak 1996-ban adtak ki, a hozzá tartozó kislemezeket viszont már jóval hamarabb. Az Art Of Life után a tagok leginkább a szólóprojektjeikkel voltak elfoglalva, már nem koncerteztek annyit és a megjelenésükön is változtattak. Egyedül Hide maradt meg a szélsőségeknél a rózsaszín hajával és színpadi ruháival. A Dahlia turnét eredetileg 1996. március 31-én fejezték volna be, azonban hamarabb véget ért, ugyanis Yoshikit nyaki gerincsérvvel diagnosztizálták, ami mind a mai napig hatással van az életére. Ugyanúgy mint a korábbi albumokon, itt is rengeteg nagyszerű dal található és megint csak bajban vagyok, hogy melyiket emeljem ki. Eredetileg egy kemény zenét játszó zenekarként futottak be, de számomra sokkal nagyobb hatással vannak a szimfonikus dalaik. Ilyen például a Tears – egyébként ezt a számot hallottam tőlük először és most is miközben hallgatom a hideg futkos a hátamon.

 Az 1997-es feloszlás után alig pár hónappal, 1998. május 2-án egy olyan tragédia következett be, aminek a hatása még mindig érződik mind a zenekarban, mind a rajongók körében. Karrierje csúcsán, harmadik stúdióalbumának felvételei közben Hide meghalt. Halálának valódi oka ismeretlen, feltehetőleg felakasztotta magát, ami mindenkit sokként ért, hiszen ő egyáltalán nem volt olyan ember, aki képes lett volna öngyilkosságra. Zenésztársai is vitatták, Yoshiki és Taiji szerint a gitárosokat sújtó hátfájdalmat akarhatta csökkenteni egy kilincsre akasztott törölköző segítségével. Temetésén mintegy 50.000 ember vett részt, később három rajongó is végett vetett az életének. A másik tragédia 2011. július 17-én történt. Egy saipani cellában Taiji megpróbálta felakasztani magát, miután vádat emeltek ellene egy repülőgépen történt incidens miatt. Intenzív osztályra szállították, ahol gépekkel tartották életben, majd a családja döntésére lekapcsolták a lélegeztetőgépről.

A zenekar egyébként 2007-ben újraalakult, Hide helyét a másik legendás japán zenekar a Luna Sea gitárosa, Sugizo vett át. 1996 óta egyetlen albumot sem adtak ki, helyette elkészítettek egy dokumentumfilmet, amely Yoshiki és az X Japan történetét dolgozza fel. Aki megnézi úgy érezheti, hogy nemcsak egy többszörös díjnyertes rock dokumentumot látott, hanem magával is viheti a mondanivalóját. Ha csak egy embernek sikerül felkeltem az érdeklődését, már megérte bemutatnom a zenekart.

Cseh Patrícia

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Back To Top