Ha kisgyermekünk van és még az általános iskola előtt fel szeretnénk készíteni a magyar nyelv rendeltetésszerű használatára, ültessük le magunk mellé és játszunk pár kör Cuphead-et. Mindenkit biztosíthatok, nem kell aggódni, hogy a későbbiekben a világ káromkodásokkal fertőzi meg az elméjét, hiszen tőlünk az összeset meg fogja tanulni jó előre. Valahogy így lehet kifejezésre juttatni a szóban forgó játék nehézségi szintjét, amit a gaming média jól fel is fújt és első számú marketing pontjává tette a játéknak. Ez persze igaz, ám a Cuphead ennél sokkal több. Sokkal, sokkal több.

Történetünk az 1930-as években indul, amikor az animáció még gyerekcipőben járt, ám mégis első aranykorát élte.  A Fleicher Studios és talán lényegesebben a Walt Disney Studios ekkor tájt kezdte munkáját. Az akkori rajzfilmek tematikájukban és animációs stílusban is radikálisan különböztek a napjainkban megszokottól. Egyaránt készültek gyerekek és felnőttek szórakoztatására és a kor normáinak megfelelően a fiatalság makulátlan lelke nem volt annyira neurotikus módon védelmezve, mint manapság. Szürreálisak voltak, tele felnőttes utalásokkal, sokszor játékosan borzongató képi világgal és történetekkel. A legtöbb rajzfilm egy ú.n. „rubber hose” stílust használt, amire a rendkívül energetikus animáció volt jellemző. A karakterek gumicső szerű végtagjai rengeteg animálási szabadságot adtak a rajzolóknak, illetve ez az ábrázolási forma olyan gagek megvalósítására adott lehetőséget, amiket más stílusban lehetetlen lett volna megoldani. Ezt az animációs stílust vették át a Cuphead készítői és meg kell hagyni, igencsak profi munkát végeztek. Az egész játék a megtévesztésig hasonlít a 30s évek legnépszerűbb rajzfilmjeire, olyannyira, hogy laikus nézőként megbocsájtható lenne, ha azt hinnénk, valóban egy mesével állunk szemben.

A történet szürrealitásában és tematikájában is kiválóan tükrözi az említett kor rajzfilmes szellemiségét, amit nem mellesleg zenés formában tolmácsol a játék. A főszerepben két fiatal bajkeverő díszeleg, Cuphead és Mugman, akiknek a neve beszédesebb sem lehetne, fejük helyén egy csésze és egy bögre van, ami rendkívül horrorisztikusan is hangozhatna, hacsak nem lennének a cikkben képes illusztrációk. Hőseink Inkwell Island-on élnek (ami utalás a Fleicher Studios eredeti nevére), és Elder Cattle, a jóságos nagyapó vigyáz rájuk, aki történetesen egy teáskanna. Kanna apó intelmei ellenére elmennek a kaszinóba, ahol csak nyernek, amíg egyszer csak meg nem jelenik a tulaj, maga az Ördög. Alkut ajánl nekik, miszerint ha még egyszer nyernek, a kaszinó összes pénze az övék, de ha nem, akkor a lelkükkel fizetnek. Természetesen csúfosan vesztenek, ám egy kis könyörgés után az Ördög új ajánlattal rukkol elő. A korábban kereket oldott adósok lelkeiért cserébe megválthatják a saját szabadságukat. Így hát Cuphead és Mugman elindul, hogy az Ördög behajtóiként megmentsék a saját bőrüket.

A játékmenet legalább annyira oldschool, mint a vizuális megjelenés. Egy klasszikus run-n-gun, ügyességi platformerről beszélünk. Akárcsak a Shadow of the Colossus-ban, a játék fő tartalmi részét a monumentális boss fight-ok alkotják.  Ha ritkán nem főellenségekkel harcolunk, klasszikus, ugrálós pályákon haladunk balról jobbra kisebb-nagyobb ellenségeket kipukkasztva. Ugyanis ebben a játékban, mint az inspirációt adó rajzfilmekben, senki nem hal meg, csak egy füstfelhőben eltűnnek. Utunkat nagyban segítik a pályákon felszedett aranytallérokon vásárolható fegyverek és különböző képességek, ám figyelni kell, mit vásárolunk meg, hiszen a büdzsé elég szűkösre van szabva. A játék alatt kínosan kell ügylejünk saját épségünkre, mert három elszenvedett ütés után vége a dalnak, kezdhetjük az elejéről a pályát. Ezzel kontrasztban a bossok sokszor irgalmatlanul sok élettel rendelkeznek, így a fő cél a defenzív manővereken van, egyensúlyban némi offenzívával. Több lépcsős harcokról beszélünk, sokszor három, vagy négy fázisa is lehet a harcnak, ahol a boss különböző alakok és támadási formák között váltakozik, így mindig résen kell lennünk. Ebből adódóan sokszor úgy érezheti magát a játékos, mint egy légy egy Vénusz légycsapója ültetvényen. Valóban, a Cuphed sokszor frusztrálóan nehéz, ám minél többet káromkodunk és minél többet szenvedünk egy szekción, annál katartikusabb élményt nyújt a győzelem. Ez a dinamika az, ami tovább viszi a játékost a sokszor legyőzhetetlennek tűnő nehézségeken.

Muszáj említést tennem a zenéről is, hiszen a játék nem lenne teljes nélküle, mivel nem csupán egyszerű aláfestésekről beszélünk. Egy profi jazz zeneszerzőnek és egy jazz zenekarnak köszönhetően a hangi világ is legalább annyira autentikus, mint a látvány. Különböző jazz, ragtime, bebop dallamok csendülnek fel, tökéletesen illeszkedve az adott pálya vagy boss tematikájához. Mostanság rendkívül ritka, hogy a zene ennyire integrált részét képezze a játékélménynek.

Összességében a Cuphead egy érdekes, de polarizáló alkotás, amit a népszerűsége hirtelen egekbe szökése, majd a relatív niche státuszba zuhanása is jól példáz. Egy körre mindenkinek érdemes kipróbálni, már csak a klasszikus stílusok új kontextusba helyezése miatt is, ám a nehézség a legtöbb embert el fogja tántorítani.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.